A 3+2-nek, vagyis a Bugyi fivérek együttesének megjelenése valóságos forradalmat váltott ki a vajdasági könnyűzenei világban, A hivatásos, hivatalos közvélemény és a kritika hadjáratot indított ellenük. A giccs netovábbját látták zenéjükben. Az egyszerű nép befogadta a 3+2-t, szívesen hallgatta őket, sorba állt lemezeikért, minden fellépésük telt ház előtt zajlott le. Hogy giccs vagy nem giccs, az kevésbé fontos, tény viszont az, hogy a 3+2 egy olyan egyedülálló jelenség, amely mindenképpen megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. Róluk, a Bugyi fivérek Pályafutásáról szól folytatásos tárca-riportunk.
A héten készítette az újvidéki Televízió a Zenebona újévi különműsorát, amelyben különdíjakat osztanak ki a muskátlizene jeles képviselőinek. A 3+2 tagjai több kategóriában is díjat kaptak. Felvételünk műsorkészítés közben készült, balról jobbra: Spőr Helmuth, Bugyi János, Burai Károly, Bugyi Zoltán, Bugyi Gyula. A műsort január elsején láthatjuk
Az együttes úgy született — tudtuk meg a bemutatkozásból —, hogy a Bugyi fiúk édesapjának egy bácskai faluban kocsmája volt (vagy talán van is?), ahol sok lakodalmi lakoma zajlott le a 70-es évek közepén. Mikor a vendéglős fiait elkapta az ifjúság zenélési vágya, modern hangszereket szereztek, s attól kezdve ők hangoskodtak minden Hímen-partyn (magyarán: lagzin) a vidám, kapatos násznépnek. Minden beat-rock-punk vagy egyéb divat iránti vonzalmukat félretéve azt játszották, amit az ünneplők a menyasszonytánchoz kértek. Így született meg az eredeti, a világon teljesen egyedülálló műfajuk a lakodalmas rock. Muzsikus fülnek ez úgy hangzik, mint valami kísérlet a folklór és a rock egyesítésére. Van rá jó-rossz példa elég. Mitől. „kultúrbotrány” akkor nálunk? És miért bűvül el százezreket? A három Bugyi lenne a rock Bartókja? Nem akartam hinni sem a szememnek, sem a fülemnek, amikor megszólaltak. A nézőtéren áhitatos, révült élvezetet tükröző arcok, mint akik most fedezik fel a legújabb és legkellemesebb csodát. A megafonokból viszont ömlenek gyermekkorom slágerhangjai amiket nyaranta Duna menti falujában Csicsó Kálmán cigányzenekara húzott évtizedeken át a fülünkbe, s a tölcséres gramofonokon ugyanúgy nyikorogtak, mint a‚Hi-Fi-nek nem mondható detektoros rádióban. „Egy asszony miatt lettem ilyen léha”, „Én édes Katinkám, csak egyszer kacsints rám!”, „Sárgul már a kukoricaszár”. Ifjú kollégám nem akarta elhinni, hogy mind kívülről ismerem, amíg nem énekeltem előre a fülébe minden következő sort. S még akkor is gyanakodott, hogy van már nekem is Bugyi-kazettám, amiről szorgalmas éjszakázással most tanultam be őket. Kultúrbotrány? Mitől botrányosabb a 60-80 évre néző nosztalgia, mint a 40-50 évnyire emlékező? Vagy akár ha rock and roll- és beat-nosztalgia. Ha kiadjuk Kalmár Pál egykor népszerű felvételeit, a Rátonyi sokkal „szigorúbb” években fölidézhette e Lakodalmas rock kortársait (Éjjel az omnibusz tetején, Jöjjön ki óbudára stb.) ez most milyen mércén más? Giccs? Az hát! Giccs az, ami tartalmatlan, felszínes érzelgősséget, üres kellemességet áraszt művészi eszközök primitív felhasználásával. Mint a tápérték nélküli ínyességek, a gyermeket nem akaró ölelés. E lét- és fajfenntartó sorskérdésekben annyira elnéző korunkban pont a fülnek teszünk szemrehányást, ha céltalan, felszínes élvezetekre vágyik? De ezek a tünetek semmivel sem ártanak többet sem az egyénnek, sem a társadalomnak, sem az erkölcsnek, sem az igazi művészetnek (melynek eszközeit bitorolják), – mint a fentebb említett „biológiai giccskultusz”.
(Folytatjuk)
Csorba Zoltán
